"Fontos a közös nyelv, de még fontosabb a közös fül!"
John Lennon
(Liverpool, 1940. október 9. – New York, 1980. december 8.)
Ezt az írást 2006-ban egy azóta már megszűnt weboldal kulturális rovatában publikáltam, sajnáltam, hogy kikerült az éterből, ezért most néhány változtatással ide is felteszem - ígérem, több ilyen nem lesz. Most azért jutott eszembe, mert ilyenkor, december elején mindig eszembe jut, hogy 1980. december 8-án ölték meg. De ki is volt John Lennon?
Lennonról mindannyian tudjuk, hogy egy kultikus figura, szabad szájú lázadó, öntörvényű és sokoldalú zseni, nagy hatású humanista. Hatását mi sem igazolja hitelesebben, minthogy 2002-ben egy, a BBC által készített közvélemény-kutatáson a 100 legnagyobb brit névsorában a 8. helyen végzett, ezt talán könnyebb megérteni azáltal, ha tudjuk, hogy nemcsak zenész (énekes, zeneszerző, dalszövegíró) volt, hanem költő, író, festőművész, színész, humorista és politikai aktivista is.
Liverpoolban nőtt fel, igazi, háború utáni, munkásosztálybeli lázadóként, szülei helyett a nagynénje nevelte, aki gyakorlatilag mindent ráhagyott. Öt éves volt, mikor az apja elhagyta a családot, tizennyolc, amikor meghalt az édeanyja. (Az esemény Lennon több dalára is hatással volt: "Julia" (1968), "Mother" (1970) és "My Mummy’s Dead" (1970). Elsőszülött fiát, Juliant /Paul McCartney neki írta a "Hey, Jude" c. dalt/ édesanyja után nevezte el.)
A forradalmat eleinte csak egy új, a Mersey partjáról induló zenei irányzat, a 'Mersey beat', avagy a 'skiffle' elterjesztésében véghezvitt jelentékeny szerep jelentette – olyan hangzatos nevű (iskolai) zenekarok élén, mint a The Quarrymen, a Johnny And The Moondogs, majd a The Silver Beetles. Ez utóbbi formációban már ott található Paul McCartney és George Harrison is a későbbi The Beatles-ből. Lennon a zenélés kedvéért a képzőművészeti főiskolát is abbahagyta – nem mintha a Liverpool College of Artban megkövetelt fegyelem és konformizmus túlzottan az ínyére lett volna. Hobbizenekarból a züllött hamburgi éjszakában váltak gyakorlott kezű profikká, két szezont húztak le erőltetett menetben a Reeperbahnon, itt az is eldőlt, kinek nincs helye egy komoly együttesben: Stu Sutcliffe gitáros magától távozott, Pete Best dobost pedig egyszerűen kirúgták Ringo Starr kedvéért (a "lányok kedvence" ütős – a 20. század egyik legpechesebb embereként – kénytelen volt visszamenni Liverpoolba péknek…) – ebben már a rájuk zseniális érzékkel felfigyelő szintén kezdő menedzser Brian Epstein keze is benne volt.
1962-ben már "hamburgi" sztárokként tértek vissza a kikötővárosba, ám innen már nem volt megállás: bő egy év alatt meghódították az Egyesült Királyságot, '64-ben pedig az Egyesült Államokban is "partra szálltak". A sajtó nem csak tehetségük, hanem szellemes nyilatkozataik miatt is hamar megkedvelte őket, egy bugyután provokatív újságírói kérdésre, miszerint "Hogy jutottak el az Egyesült Államokba?" – nyílván arra utalva, hogy előttük nem nagyon hódította meg egyetlen szigetországi formáció sem a jenkik szívét – John flegmán csak annyit reagált: "Grönlandnál balra fordultunk." Ettől gyakran nagyobb pimaszságok is kicsúsztak John száján, aki sokkal intelligensebb volt annál, mintsem, hogy bárki is azt feltételezze: nem tudatos a polgárpukkasztás. "A következő számhoz a közönség segítségét szeretném kérni. Az olcsóbb helyeken ülők tapsoljanak, a drágább helyeken ülők pedig csörgessék az ékszereiket" – kérte 1963-ban, egy, a Royal Albert Hall-ban adott The Beatles-koncerten a "Twist And Shout" előtt. Az eset pikantériáját az adja, hogy az eseményt megtisztelte jelenlétével II. Erzsébet királynő is… (Ez a fajta pikírt szemtelenség azonban csak növelte az általuk kiváltott és soha addig nem tapaszalt össznépi hisztériát. Az előzmények ellenére még 1964-ben megkapták a királynőtől a Member of the British Empire elnevezésű kitüntetést. Ezt John később visszaadta a vietnámi háború elleni tiltakozásul.)
John, mint a legendás Lennon-McCartney szerzőpáros egyik fele komoly befolyást gyakorolt a rockzene fejlődésére, a komolyabb és politikai üzenetet hordozó irányba terelve azt. Elismerten a 20. század egyik zenei ikonja, és dalait (mint a "Strawberry Fields Forever", a "Give Peace A Chance" vagy az "Imagine") rendszerint a könnyűzene történetének legjobbjai közé sorolják. Kettőjük közül Lennont tekintik a jobb szövegírónak és McCartney-t a tehetségesebb zeneszerzőnek. Bár valamennyi dalukat Lennon-McCartneyként jegyzik, a vájt fülűek jó érzékkel kitalálhatják, hogy melyik szám kié. Hosszú utat tettek meg a nyers és főleg amerikai (Elvis Presley, Buddy Holly, The Everly Brothers stb.) feldolgozásokra épülő rock and roll-tól a beat-en át egy kísérletezős-pszichedelikus-szürrealizmusba hajló korszakon át a hatvanas évek végének hippi mozgalmár rockos hangzásvilágáig. (Ráadásul minden műfajban nagyot alkottak, '66-ban kizárólag stúdiózenekarrá váltak, ez akkoriban bravúrosnak számító technikai, stílus- és hangzásbeli megoldásokat hozott ki belőlük. John egy kései interjújában egy, a zenei fejlődését és ízlésbeli csiszolódását firtató kérdésre mindössze azt a flegma választ adta: "Mindig is a Wop-Bop-A-Loo-Bop típusú számokat szerettem leginkább.")
Az együttes tagjainak személyi és zenei fejlődése, ízlésvilága az évek előre haladtával egyre inkább eltávolodott egymástól, s a régi baráti szálak is halványulni kezdtek – ennek sokak véleménye szerint egy oka volt: Johnt mindenhova kísérő új felesége, Yoko Ono. Mindez 1970-re az együttes felbomlásához vezetett.
John Yoko hatására kezdett el politizálni. Az első hangsúlyos fellépéseit a vietnámi háború elleni tiltakozás vezérelte. 1969-es esküvőjük (a sztorit a "The Ballad Of John And Yoko" c. nóta örökítette meg) után egy amszterdami hotelben "Bed-In" performance-t tartottak a békéért, amelyet Montrealban is megismételtek. Ekkor született a Give Peace A Chance című dal. Lennon a háborúellenesség (talán a legeklatánsabb példa erre az Imagine, amely a világbéke himnuszává vált, egyébként, elismerten ez volt Lennon kedvenc szerzeménye) mellett a feminista mozgalom nevében szólalt meg leginkább, de írt dalt a rasszizmus és a szexizmus elleni tiltakozásul is (pl. "Woman Is Nigger Of The World" – a dalt majdnem mindenhol betiltották).
Lennont az 1960-as évek vége óta érdekelte a politizálás, többször is adott adományokat a Trockista Munkások Forradalmi Pártjának. A csoporttal való kapcsolata a '70-es évek elején volt a legszorosabb. (A munkásosztálybeli kötődését igazolja a "Working Class Hero" című dal.) 1972-ben például két segélykoncertet adott a New York-i Madison Square Gardenben az Elephant's Memory nevű zenekar kíséretével. Ezek voltak utolsó teljes koncertjei. Utolsó fellépése 1974-ben volt, amikor meglepetésvendégként fellépett Elton John oldalán. 1980-ban, amikor néhány év pauza és gyermeknevelés után ismét zenei ötletekkel volt tele, egy őrült rajongója öt lövéssel végzett vele Central Park-i apartmanja (a Dakota-ház) előtt. A ház előtti tér azóta zarándokhely.
Lassan három évtizede, hogy örökre felhagyott küldetése teljesítésével. A maga után hagyott űrt mi sem jelzi jobban, mint hogy dalszövegei a mai napig aktuálisak.
Hivatalos weboldal:
http://www.johnlennon.com/