Tartogatom a számban a közepes minőségű vöröset, ízlelem, valami egri és félédes, na azért palackozott, kannás-kimérős-tablettás-bizonytalan eredetűt mégsem innék azért, lehet, hogy nagyon retro vagyok, de hát ugye jól esik, meg mindig is leszartam a közvéleményt, szóval, a cuvée merlot-hoz 1967-ből hallgatok zenét, és ezt a mondatot csak akkor fogom abbahagyni, ha a lap aljára érek, mert azt akarom, hogy úgy hömpölyögjön mint a Trouble Every Day vagy a Help I’m A Rock opusok erről a különös lemezről, amelyen – a kor divatjának megfelelően – felcsendül szitár is – persze, csak vájtülűeknek, mert a nemazoknak ez csak egy „hátezmegmibazmeg,bitlisz?”, no, hát nem, egy, kis(pályás) hazánkban egyáltalán semmilyen közismertségnek sem örvendő néhai zenei zseni anyaga, de, természetesen, ezen nem vagyunk meglepődve, hogy ebben az országban, úgymond nincs közízlés, és az értékek valahogy évtizedek óta nincsenek rendben, például, az iskolai oktatás sem nevel semmire, pláne, ízlésre nem, ha véletlenül vagy olyan körültekintő és annyira nyitott, hogy befogadsz impulzusokat és azokat megpróbálod elhelyezni az esztétikum és az érték egy kissé megfoghatatlan skáláján, akkor kialakulhat valami, de azért azt megismételném, hogy ez a táncdalfesztiválos, csináljukmegmégegyszerafesztiválthogynehalljonéhenpélybarnabásos, feketepákóéshavashenrikvajonmitgondolegymásról, kérdezzükmegcsepregiéváthogymitfőzvasránapebédre, vajongyőzikénekmivoltakedvencgyermekkorikönyve, 'dídzséanálméggonolkozikhogymilyenakapellátcsapassonrá alegújabbpéntekdélelőttegykisliszttelkikevertalapra' ország azért nincs segítségedre ebben, ezt bevallhatjuk, szóval, olvasni kell sokfélét, meg hallgatni, összegyűjteni, az érték nem stílusfüggő, lehet zseni Kafka, Móricz, Nádas és Szolzsenyicin egyszerre, mint ahogy Mozart sem tarolhat kedvére, hiszen Leoncavallo, Mascagni, Puccini és Muszorgszkij is letette a névjegyét a zenetörténelemben, a Rolling Stones-ról, 
Muddy Watersről, a Motörheadről nem is beszélve.
Vagy akár Frank Zappáról. Röviden csak annyit róla, hogy az alatt az 53 év (1940-1993) alatt, ami megadatott neki, 61 lemezt jelentetett meg (1979-ben pl. 6-ot), és halála után még 19 nem válogatás lemeze jelent meg (ez, ugye, összesen 80, annyi, mint a The Beatles, a Rolling Stones, Jimi Hendrix és az AC/DC termése összesen...), és képviselte mindazt egy személyben, amiről napjaink világának szólnia kellene: a nonkonformizmust, a multikulturális nyitottságot és a világot nem kritikátlanul elfogadó attitűdöt (lévén, hogy szicíliai, görög, arab és francia felmenőkkel is büszkélkedő amerikaiként az éneklés mellett virtuóz módon bűvölte a gitárt, a basszusgitárt, a billentyűket, a vibrafont, a synclaviert, a dobot, és zseniális lemezcímeket, borítókat és dalszövegeket alkotott – és
egyesített mindent magában, amit az elmúlt ötven év zenéje termelt ki magából, s csinált belőle sok esetben perfekcionista paródiát – de nem csak ezekből, hiszen a The Beatles-en /1968, We're Only in It for the Money c. lemez/ kívül Sztravinszkijt is kifigurázta /Igor's Boogie, 1970, Burnt Weeny Sandwich album/). 1991-ben Budapesten is fellépett.
